"A Chemnitz-i (régi nevén Karl Marx Stadt) magyarok találkozót szerveznek november 8-án a Chemnitz melletti Hartmannsdorfban, a Braugut Hotelben. A tavalyi hasonló találkozójukon 400-an vettek részt. A mi közössségünk üdvözletét
Innen is üdvözöljük a kinti találkozó résztvevőit! A találkozót a kint élő Veréb János szervezi."

Kenesei László beszámolója a helyszínről.

Reggel idejében, már 9-kor elindultam. Feltétlenül be akartam iktatni a találkozó elött egy kis városnézést, ugyanis, amikor utoljára ott jártam, akkor Chemnitznek még Karl-Marx-Stadt volt a neve. Megnéztem a valamikori otthonunkat, a Hochhaust, a Bernsbach Platz-on, ami most szállodaként működik, Hotel Residenz néven. Az épület kicsinosodott, a régi erkélyek eltűntek az üvegfasszádék mögé. A körülötte lévő park is megváltozott, részben autóparkoló lett belőle, a hátsó részen hozzáépítettek valamit, valószínű a távfűtést szolgálja.

Aztán elballagtam a Wirkbauhoz, valamikori munkahelyemhez. Hétvége lévén be volt zárva, de így kívülről is láthattam, hogy a gyár még él. A falak már nem olyan szürkék, mint valamikor, újra van festve. A valamikori portásház - ahol valamikor az öreg portás mindig hangos "Guten Morgen"-nel köszöntött minket - már eltűnt. Most sorompó van ott és egy megfigyelőkamera, egy "Achtung Videoüberwachung" felirattal. Az utcáról be lehetett látni egy kicsit az egykori Arbeitsplatz-omra, persze már minden másképp volt. Igen, másképp szerencsére, hisz azoknak a régi gépeknek már semmi esélyük nem lenne a mai versenyben.

Aztán a belváros felé vettem az irányt. Na itt már ugyancsak keresnem kellett a múltat. A régi Zentralhaltestelle teljesen átalakult. Egy hatalmas fém-üveg tömb áll a helyén, áruházak, bankok, biztosítók, miegymás. Itt Szombat ellenére is pezsgett az élet. A Rosenhof-on és előtte a piac tömve volt. A régi öreg, koszos Rathaus szinte szégyenlősen rejtőzött a többi csillogó hatalmas újak közt. A Straße der Nationen a mai világot képviselte. Hatalmas forgalom. A Roter Turm úgy hatott ebben a világban, mintha ott felejtették volna. A Marx-fej még mindig trónol a régi helyén, dacolva az uj világgal. Bár már megszokhatta, mert a Mercure-Hotelt és a Stadthalle-t már akkoriban, a hetvenes évek első felében az orra elé építették. Aztán tovább bandukoltam, Opernhaus, Chemnitzer Hof, Zentrale Busbahnhof, kerestem a régi várost tovább. Aztán megtaláltam - bár bizonytalankodva - a régi Klara Zetkin kulturházra, ami valamikor a magyarok klubja volt. Most ez is Hotelként él tovább. Színes lett ez is mint a Brühl-Boulvard is, amelyen áll.

Aztán most már sietnem kellett, mert az idő elszállt. Még meg kellett keresnem a találkozó szinhelyét. De gyorsabban ment, mint gondoltam, két órával a tulajdonképpeni kezdés előtt már ott voltam Hartmannsdorfban, a Braugut nevü vendéglő és szálloda elött. Már nem voltam egyedül, volt már néhány magyar és félmagyar család ott. A terem már fel volt díszítve magyar zászlócskákkal. Régi magyar és német zeneszámok vegyesen jöttek egy számítógépről.

A belépö € 2,50 volt, kaptam egy kokárdát a magyar trikolórral a mellemre és egy pecsétet a csuklómra, mint igazolást, hogy a belépőt kifizettem. Aztán lassan szállingóztak a többiek.
A vendégek parkolója a kezdéskor már dugig volt. Találkoztam régi Wirkbausokkal és nem Wirkbausokkal is, sajnos csak olyanokkal, akkikkel már kölcsönösen nem emlékeztünk egymásra. Persze az is meglehetett, hogy voltak ott régi ismerősök is, de az idök folyamán már annyira megváltoztunk, hogy nem ismertünk egymásra a kb. 200 vendég között.

Beszéltem Veréb Jánossal is, aki az egészet szervezte. Ö megtartotta magánál az NDK-HU üzenetét, mondván, hogy majd reagál erre, de mindenféle felolvasást értelmetlennek tartott, mert mint mondta, senki sem figyelne rá. Talán nem volt kihangosítójuk, az én rekedt beszédemet meg magam is alig hallottam.

(Megjegyzés: az ndk.hu közösségének üdvözlő üzenetét küldtünk el Lacival azzal, hogy próbálná azt ott felolvasni, vagy valahogy közzétenni)

Sajnos nem tudtam sokáig maradni, mert rám még várt egy 2-3 órahosszás út vissza Suhlig. Nagyon sajnáltam, hogy ott élő valamikori közvetlen barátaimmal nem tudtam találkozni, talán egy hangosbemondó nagyon hasznos lett volna. De mindennek ellenére dicsérendő Veréb Jánosnak a fáradalma az iránt, hogy a lassan beolvadó magyarságot ott egy kicsit összfogja.

Üdvözlettel Laci